KÉZIRAT versek
Misztikus párbeszéd az oktatásról
Egy kultúra átadja gyermekeinek
Végrendeletét.
„Mit látok?
Mit hallok?
Mi ez az íz?
Mi ez a szél?
És ez a fájdalom?
Ha moccanok, elnyel a föld?
Felhődbe kapaszkodhatom?”
A megújult ős-kíváncsiság
Átveszi örökségét,
S már adja is tovább:
Megemészti és kiokádja,
Salakját elveszíti,
S beleírja önmagát.
Nemzedékek kavicsrétegén
A világ így szűrődik át.
Egy üzenet,
Egy válasz,
Egy kérdés,
Egy remény.
„A föld az enyém,
Az ég az enyém.”
Újra és újra elnevezünk mindent,
És a néven szólított világ engedelmes.
„A föld fia vagyok,
Az ég lánya vagyok,
Vér a föld véréből,
Sár a sárból,
Sóhaj a levegőből,
Lélek,
A vizek fölött lebegőből.”
Mindent egy ige tart és mozgat a létben.
„Látom, bizakodom és értem.
Egyet lépek: szilárdul a föld.
Kettőt lépek: Nap köszönt, s a Hold.
Hármat lépek: kimondom nevét.
Négyet lépek: szél az arcomon.
Ötöt lépek: kavicsok a hegyek.
Hatot lépek: elrugaszkodom…
…és szállok…”
Az első szárnycsapás: igen – igen.
A második szárnycsapás: nem – nem.
Kemény szárnycsapások.
Tiszta szavaktól cseng az ég,
És hallható
Az öröktől áradó
Kozmikus kommunikáció.