KÉZIRAT                                  versek

MENÜ

Misztikus párbeszéd az oktatásról


Egy kultúra átadja gyermekeinek

Végrendeletét.

„Mit látok?

Mit hallok?

Mi ez az íz?

Mi ez a szél?

És ez a fájdalom?

Ha moccanok, elnyel a föld?

Felhődbe kapaszkodhatom?”

A megújult ős-kíváncsiság

Átveszi örökségét,

S már adja is tovább:

Megemészti és kiokádja,

Salakját elveszíti,

S beleírja önmagát.

Nemzedékek kavicsrétegén

A világ így szűrődik át.

Egy üzenet,

Egy válasz,

Egy kérdés,

Egy remény.

„A föld az enyém,

Az ég az enyém.”

Újra és újra elnevezünk mindent,

És a néven szólított világ engedelmes.

„A föld fia vagyok,

Az ég lánya vagyok,

Vér a föld véréből,

Sár a sárból,

Sóhaj a levegőből,

Lélek,

A vizek fölött lebegőből.”

Mindent egy ige tart és mozgat a létben.

„Látom, bizakodom és értem.

Egyet lépek: szilárdul a föld.

Kettőt lépek: Nap köszönt, s a Hold.

Hármat lépek: kimondom nevét.

Négyet lépek: szél az arcomon.

Ötöt lépek: kavicsok a hegyek.

Hatot lépek: elrugaszkodom…

…és szállok…”

Az első szárnycsapás: igen – igen.

A második szárnycsapás: nem – nem.

Kemény szárnycsapások.

Tiszta szavaktól cseng az ég,

És hallható

Az öröktől áradó

Kozmikus kommunikáció.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

Asztali nézet